Az érettségi ideje jött el, s mi, felnőttek (tanárként vagy szülőként) csodálkozunk gyerekeink nemtörődömségét látva.... Csodálkozunk, és nem értjük, hisz emlékeink szerint a „mi időnkben máshogy volt”, „mi ezt másként csináltuk”. Egy percig sem merül fel bennünk, hogy nemtörődömségüknek, „lázadásuknak” van oka, üzenete, eredője. Eredője, amit mi (akik mellettünk vagyunk), nem láttunk, nem érzékeltünk. Egy percig sem merül fel bennünk, hogy tulajdonképpen igazuk is lehet, hogy nem mi csináltuk, hanem ők csinálják jól. Nem mi csináltuk jól, akik engedelmesek voltunk, meghajtottuk a fejünket és bizonyítani akartunk, hanem ők csinálják jól, akik akár a bukást is vállalják, hogy üzenjenek: valami nincs rendben bennük, körülöttük. Valami nincs rendben bennük...Valójában nagyobb baj az, ha az ember már lázadni sem tud, az ellenállását kifejezni, mert mindezt egy külső kényszer, elvárás hatására elnyomja magában és beáll a sorba, mint az, ha ezt valahogy kifejezi. ...
...A kánai menyegző története (Jn 2.1-12) igencsak illik az érettségi előtt álló, elballagott diákokhoz.... Olyan történet ez, melyben vigasság, mulatság, jókedv és persze bor van. Benne van Jézus is – úgy, mint aki részt vesz ebben, úgy, mint aki mindezt lehetővé teszi a többieknek. De ennél több is: arról szól, ami Mária és Jézus között történt. Arról a megértésről, arról az „érettségről”, ami lehetővé teszi a csodát.
Azt, hogy a bor elfogyott egy menyegzőn, egy nő, egy asszony, Jézus anyja veszi észre. Azonnal jelzi ezt fiának. Jézus kimért és elutasító...Később mégis cselekszik, a vizet borrá változtatja. Miért?
Ha elolvassuk ezt a történetet, Mária valóban fontoskodással vádolható. Jézus elutasításához sem fér kétség. Megsértődhetett volna Mária, és dacból ellenállhatott volna Jézus. Azonban sem a megsértődésnek, sem a dacnak nem látjuk nyomát sem a történetben: Mária utasítást ad a szolgáknak, Jézus pedig cselekszik – épp úgy, ahogy anyja kérte. A kérdés az, hogy miért? Engedelmességből cselekedett Jézus? Azért cselekedett, hogy eleget tegyen anyja elvárásának? Hogy „jófiú” legyen? Igen. Feltehetőleg azért, hogy „jófiú” legyen, – de nem az anyja, hanem az Őt küldő Atya „jó fia”.
Mária megsértődhetett volna, hisz fia látszólag ellenszegült akaratának, elvárásának, nemet mondott a szülői elvárásra. Mégsem sértődött meg, – meghagyta Jézus szabadságát. Számára elég volt az a tény, hogy ő jelezte a problémát. A többit fiára, gyermekére, Jézusra hagyta. És Jézus cselekedett.
Vajon pusztán gyermeki engedelmességből? Nem, azt gondolom, gyermeki szabadságból. Abból a szabadságból, amit mind anyjától, mind mennyei Atyjától megkapott.
Bármilyen furcsa, mindaz, ami ebben a történetben Mária és Jézus között zajlott, szoros összefüggésben van a cikk elején jelzett, egyre inkább megtapasztalható jelenséggel...Gyerekeink „lázadó” magatartása nem az „érettségről” tanúskodik. Az „érettségnek” máshol, nálunk kellene megmutatkoznia. Abban a megértésben, amely a bármilyen szinten történő „lázadást” nem engedetlenségnek, ellenszegülésnek minősítené, nem állna érthetetlenül fölötte, hanem annak fogadná el, ami: jelzésnek. Jelzésnek arról, hogy van az gyerek épp most, aki az élet különös ajándékaként valamiért, valamiként nekünk adatott. Jelzésnek arról, hogy nekünk felnőttként, „éretten”mi a mulasztásunk, tévedésünk és lehetőségünk. Vele, az ő irányában, és ezután – mindenki mással, aki ránk bízatott.
/ parokia.hu nyomán/
